Álarc.

Sokan viselünk álarcot, ki kisebbet, ki nagyobbat. Itt most nem a szó szerinti álarcot értem, hanem azt, amit a mindennapokban viselünk, láthatatlanul, elfedve vele az igazi énünket.

Nem azt mondom, hogy hazudunk, bár bizonyos értelmben, igen, de ez nem az a fajta rossz hazugság. Ez inkább olyan, "próbáljuk elrejteni magunkat mások elől, mert félünk" dolog. Hazugság helyett inkább a pajzsot mondanám. Egy pajzs, ami megvéd minket.

Sokan félünk. Félünk a csalódástól, a szeretetlenségtől, az egyedülléttől, és még sorolhatnám. Ezért inkább álarcok mögé bújúnk, elrejtjük magunkat, és egészen kicsi oldalunkat mutatjuk meg, mert így védve vagyunk.

Viszont nem csak erről van szó. Próbáljuk magunkat másnak mutatni saját magunknál, mert azt hisszük, hogy az igazi valónk nem tetszene másoknak.

De leeshet valaha ez az álarc? El tudja valaha valaki érni azt, hogy megbízzunk benne annyira, hogy le tudjuk dobni ezt az álarcot?

Hihetetlenül jó érzés lehet ennyire megbízni valakiben.